54
Fouquet úr házai
D’Artagnan visszatért Planchet-hoz, egészen belebódulva és belezavarodva mindabba, ami vele történt. Közben pedig egy merőben másfajta jelenet ment végbe, de mégis sok köze volt a gascogne-i és a király beszélgetéséhez, csakhogy ez a jelenet Párizson kívül történt. Mégpedig Saint-Mandé falu egyik házában, amelynek tulajdonosa Fouquet főintendáns volt.
A miniszter, első titkára kíséretében, éppen megérkezett ebbe a falusi házába; titkára hatalmas irattáskát cipelt, tele átvizsgálandó és aláírásra váró aktákkal.
Esti öt óra lehetett, s a háziak éppen estebédnél ültek; vacsorára húsz vendéget vártak, a miniszter hivatalnokait.
A főintendáns szóba se állt senkivel: leszállt hintójáról, egy ugrással a kapuban termett, átsietett a lakáson, be a dolgozószobájába. Ott kijelentette, hogy bezárkózik, mert dolgozni akar, senki se háborgassa, akármilyen dologban keresik is, kivéve, ha a király rendeletéből.
Amint kiadta a rendelkezését, Fouquet csakugyan bezárkózott szobájába, és ajtaja elé két inast állított őrnek. Ezután eltolt egy zárat, amelynek segítségével egy falrészlet kimozdult helyéből, elzárva a bejáratot, úgyhogy mindabból, ami a szobában történt, kívülről semmit se lehetett hallani. De minden valószínűség ellenére, Fouquet csakugyan azért zárkózott be, hogy elzárkózzék a külső világ elől, mert egyenesen íróasztalához ment, ott leült, kinyitotta az irattáskát, és válogatni kezdett abból a rengeteg papirostömegből, amely a táskában volt.
Nem telt el tíz perc azóta, amióta Fouquet a szobájába lépett, és amióta megtették az említett óvóintézkedéseket, amikor egyszerre csak egyenlő időközökben több apró csendülés ütötte meg fülét és hívta fel magára figyelmét. Fouquet felkapta a fejét, fülelt, hallgatózott.
A rövid csendülések tovább hallatszottak. Ekkor a miniszter némi türelmetlenséget eláruló mozdulattal felállt munkájától, és egyenesen egy tükör elé ment, amely mögött a koppintások valami láthatatlan kéztől vagy szerkezettől eredtek.
Hatalmas tükör volt ez, belefoglalva az egyik falsíkba. Három másik teljesen hasonló tükör egészítette ki a helyiség szimmetrikus elosztását. Egyik tükör se különbözött a másiktól.
Az ismétlődő apró csendülések kétségkívül jeladások voltak, mert abban a pillanatban, amikor Fouquet hallgatózva a tükör felé közeledett, újra hallatszott, és ugyanúgy.
- Ejnye! Ejnye! - mormogta meglepődve a főintendáns. - Vajon ki lehet ez? Mára nem vártam senkit.
És kétségtelenül azért, hogy a jeladásra feleljen, a főintendáns a tükörből kihúzott egy aranyozott szöget, és háromszor megforgatta. Aztán visszament a helyére és leült:
- Most aztán várhatnak - mondta.
Újra belemerült az előtte szétterülő papíróceánba, egyébre se gondolva, mint munkájára. Fouquet hihetetlen gyorsasággal, csodálatosan éles elmével bogozta ki a leghosszabb iratokat, a legszövevényesebb írásokat, javítgatva őket, jegyzeteket készítve hozzájuk, szinte lázas sebességgel száguldó tollával, a munka valósággal égett a keze alatt; aláírások, számok, visszautalások halmozódtak egymásra, mintha tíz hivatalnok, vagyis száz ujj és tíz agy dolgozott volna, nem pedig csak tíz ujj és ennek az egyetlen embernek az agya.
A munkájába elmélyedt Fouquet csak olykor-olykor kapta fel a fejét, hogy futó pillantást vessen az órára, amely szemben volt vele.
Fouquet ugyanis kitűzött maga elé egy feladatot, és amint a feladat adva volt, egy óra alatt annyit végzett el, amihez másnak egy teljes nap kellett volna: Fouquet biztos volt benne, hogy hacsak valaki meg nem zavarja, elvégzi munkáját a maga elé tűzött időre. De lázas munkája közben a tükör mögül felcsendültek az apró ütések, ezúttal még sürgetőbben, és ennélfogva még makacsabbul. “Ejnye, úgy látszik, a hölgy türelmetlen - gondolta Fouquet -, nyugalom, nyugalom, bizonyára a grófné! De nem, hiszen a grófné három napra Rambouillet-ba ment. Akkor az elnökné lesz. Ó, az elnökné nem volna ilyen követelőző, hanem alázatosan csöngetne, aztán megvárná, hogymint hozza a kedvem. Mindebből világos, hogy nem tudom, ki lehet, de jól tudom, hogy ki nem lehet. És minthogy nem a marquise keres, a többit vigye el az ördög!”
És tovább folytatta munkáját, hiába hívta türelmetlenül a csengő. Egy negyedóra múlva mégis Fouquet-t fogta el a türelmetlenség, munkája hátralévő részét nem annyira befejezte, inkább viharként tovasodorta, aztán iratait visszadugta az irattáskába, egy pillantást vetve a tükörbe, mialatt a csengő egyre türelmetlenebbül szólt.
“Ó, ó - gondolta Fouquet -, mit jelent ez a viharos csöngetés? Mi történt? És ki az az Ariadné, aki engem ilyen türelmetlenül vár? Lássuk csak.”
Ezután ujjával megnyomott egy szöget, amely párhuzamos volt az imént kihúzott másik szöggel. A következő pillanatban a tükör úgy fordult el, mint valami ajtószárny, láthatóvá téve egy elég mély faliszekrényt; a főintendáns eltűnt benne, mint valami hatalmas skatulyában. Majd újabb rugót nyomott meg, ez pedig nem egy deszkát, hanem egy faltömböt mozdított ki a helyéből, és a főintendáns ezen a résen át távozott, mögötte pedig az ajtó magától bezáródott.
Ezután Fouquet húsz lépcsőt ment lefelé egy csigalépcsőn, amely a föld alá vezetett, és egyszerre csak ott állt egy hosszú, kikövezett folyosón, amelyet láthatatlan rések világítottak meg. Ennek a föld alatti folyosónak a falát kőkockák, padlóját szőnyeg borította.
A föld alatti járat az alatt az utca alatt vezetett, amely Fouquet házát elválasztotta a vincennes-i parktól. A föld alatti folyosó végén csigalépcső volt, párhuzamos azzal, amelyen Fouquet lejött. Most fölment ezen a második csigalépcsőn, és egy rugó segítségével belépett egy faliszekrénybe, amely hasonló volt ahhoz, amelyen át lakásából távozott, és ebből a faliszekrényből bejutott egy fejedelmi ízléssel berendezett szobába.
A szobába érve gondosan megvizsgálta, hogy a tükör hibátlanul és áruló nyom nélkül záródott-e be, és szemléje eredményével megelégedve, egy kis aranyozott kulccsal, amit háromszor megforgatott, kinyitotta a szemközti ajtót.
Ezúttal az ajtó egy szép, pompásan bútorozott szobába nyílt, itt pedig selyempárnákon egy rendkívüli szépségű nő ült, aki a kulcs okozta zajra felpattant és Fouquet elé rohant.
- Ó! Istenem! - kiáltott fel a miniszter, és meglepetve hátrált.
- Drága Bellières marquise, kegyed itt?
- Igen - felelte halkan a marquise -, én vagyok az.
- Marquise, drága marquise - szólt Fouquet, és már-már térdre borult -, ó, Istenem, hát hogyan jött ide? És én még meg is várattam!
- Mégpedig sokáig, uram, ó, nagyon sokáig.
- Nagyon boldog vagyok marquise, hogy a várakozást oly hosszúnak érezte.
- Egy örökkévalóságnak, uram. Több mint hússzor csöngettem. Nem hallotta?
- Marquise, kegyed sápadt, kegyed remeg!
- Nem hallotta, hogy hívják?
- Hogyne, hallottam, asszonyom, de nem tudtam jönni. El se tudtam gondolni, hogy kegyed volna itt, aki oly rideg és visszautasító volt velem szemben. Ha csak sejtem, milyen boldogság vár rám, higgye el, marquise, mindent és mindenkit faképnél hagyok, hogy a lába elé borulhassak, mint ahogy most teszem.
A marquise körülnézett.
- Magunk vagyunk itt?
- Magunk, ezért felelősséget vállalok.
- Csakugyan - mondta a marquise szomorúan.
- Miért sóhajt?
- Mennyi titokzatosság, mennyi óvintézkedés veszi körül - szólt a marquise kissé keserűen -, és mennyire vigyáz, hogy szerelmeit meg ne sejtse a világ!
- Jobb szeretné, ha elhíresztelném őket?
- Azt már nem; hiába, maga tapintatos ember - mosolygott a marquise.
- Ej, ej, marquise, csak semmi szemrehányás, könyörgök.
- Van-e jogom szemrehányást tenni?
- Nem, sajnos, nincs. Csak nem értem, hogy kegyed, akit teljes egy év óta szeretek viszontszerelem és remény nélkül...
- Téved: remény nélkül, igaz; de nem viszonzás nélkül!
- Ó, az én szememben a szerelemnek csak egyetlen bizonyítéka van, és erre a bizonyítékra még mindig várok.
- Hát most elhoztam magának, uram.
Fouquet már meg akarta ölelni, de a marquise gyorsan kibontakozott karjaiból.
- Egyre csak tévedésben akar maradni, uram, nem fogadja-e el tőlem az egyetlen dolgot, amit magának akarok adni: az odaadásomat?
- Ó, tehát mégsem szeret; mert az odaadás csak erény, a szerelem ellenben szenvedély.
- Hallgasson meg, uram, könyörgök, nem jöttem volna ide vissza, ha nincs rá nagy okom, ezt megértheti.
- Az okkal nem törődöm; a fő, hogy itt van; a fő, hogy hallom a hangját, hogy láthatom.
- Csakugyan igaza van, a fő, hogy itt lehetek, anélkül, hogy bárki látott volna, és a fő, hogy beszélhetek magával.
Fouquet térdre hullott előtte.
- Beszéljen, beszéljen, asszonyom - mondta -, hallgatom.
A marquise csak nézte a térden álló Fouquet-t, pillantásában a szerelemnek és búsongásnak valami különös kifejezése csillant meg.
- Ó! - szólalt meg végre halkan -, mennyire szeretnék az a nő lenni, akinek joga van magát minden percben láthatni, magával bármikor, minden percben beszélhetni! Mennyire szeretnék az a nő lenni, aki vigyáz magára, akinek nincs szüksége titokzatos csengőjelekre, hogy hívhassa, aki előtt a szeretett férfi nem úgy bukkan elő a homályból, mint valami tündér, akit legföljebb egy óra hosszáig nézhet, mert aztán eltűnik a sötétségben, még titokzatosabban, mint ahogyan érkezett. Bizony, az a nő, akiről beszéltem, igen boldog lehet.
- Marquise - szólt Fouquet mosolyogva -, csak nem a feleségemet gondolja?
- Úgy van, a feleségéről beszélek.
- Nohát az ő sorsát ne irigyelje, marquise. Mindazok közül a nők közül, akikkel kapcsolatban vagyok, Fouquet-né asszony lát engem a legritkábban, s beszél velem a legritkábban, és a lehető legritkábban lehet velem bizalmasan négyszemközt.
- De legalább nincs rákényszerülve, hogy kezét egy tükör díszítményére nyomva lesse a megjelenését, de legalább nem hallja válaszképpen azt a titokzatos, hátborzongató csengettyűszót, amely mit tudom én, honnan érkezik; de legalább nem tiltotta meg neki soha, örökre szóló szakítással fenyegetve, hogy ennek az érintkezésnek a titkát felfedje, mint ahogy megtiltja mindazoknak, akik előttem jártak itt, és akik még csak azután fognak idejönni.
- Drága marquise, mennyire igaztalan, és mennyire nincs igaza, ha szememre veti a titokzatosságot, amely körülvesz. Csak a titok leple alatt lehet zavartalanul szeretnünk egymást, és csak a zavartalan szerelem teheti az embert boldoggá. De térjünk vissza a mi dolgunkra, arra az odaadásra, amelyet az imént említett, vagyis inkább ringasson engem csalódásba, marquise, és hitesse el velem, hogy ez az odaadása szerelmét jelenti.
- Az imént - szólt a marquise, és szemére tette kezét, amely oly szép és finom volt, mint az antik női szobroké -, az imént beszélni készültem; gondolataim tisztán, bátran fogantak meg agyamban, most pedig megbénultam, meg vagyok zavarodva, minden ízemben reszketek, félek, hogy rossz hírt hoztam.
- Ha ennek a rossz hírnek köszönhetem, hogy itt van, marquise, akkor jó szívvel fogadom a rossz hírt is; de minthogy itt van, marquise, és bevallja, hogy nem egészen közömbös irántam, inkább hagyjuk a rossz hírt, és beszéljünk másról, csak kegyedről.
- Nem, nem, ellenkezőleg, kérdezze csak tőlem a rossz hírt, követelje tőlem, hogy azonnal megmondjam, és hogy a hír közlésében ne tartson vissza semmi érzelem. Barátom, Fouquet, óriási érdeke forog kockán.
- Megijeszt, marquise, sőt egyenesen megfélemlít, hiszen kegyed olyan komoly, olyan meggondolt, és annyira ismeri azt a világot, amelyben élünk. A hír tehát komoly.
- Ó, nagyon komoly. Hallgassa meg!
- De előbb mondja meg, hogyan jött ide.
- Majd megtudja mindjárt, de előbbre való a sürgősebb ügy.
- Hát mondja meg, marquise, mondja meg, könyörgök. Könyörüljön türelmetlenségemen.
- Tudja-e, hogy Colbert urat kinevezték a pénzügyek intendánsává?
- Micsoda? Colbert-t, a kis Colbert-t?
- Úgy van, Colbert-t, a kis Colbert-t.
- Mazarin bizalmasát, faktótumát?
- Úgy van.
- Eh, hát mi retteneteset lát abban, hogy Colbert ki van nevezve, drága marquise? Hogy a kis Colbert pénzügyi intendáns lett, ez meglepő, elismerem, de azért még nem rettenetes.
- Azt hiszi, hogy a király fontos és sürgős ok nélkül kinevezte volna ilyen fontos állásra azt, akit maga kis fajankónak nevez?
- Mindenekelőtt egyáltalán igaz-e, hogy a király kinevezte?
- Azt mondják.
- Ki mondja?
- Az egész világ.
- Az egész világ nem megfogható személy. Említsen valakit, aki jól értesült és ezt állítja.
- Vanelné.
- No, most már kezdek csakugyan megijedni - szólt Fouquet mosolyogva -, mert ha van valaki, aki jól értesült, akkor az említett hölgy az.
- Ne mondjon rosszat szegény Marguerite-ről, Fouquet úr, mert ez az asszony még mindig szereti magát.
- Ne mondja! Igazán? Hihetetlen! Azt hittem, hogy a kis Colbert, ahogy az imént nevezte, elhomályosította ezt a szerelmet, rajta hagyván valami tintapecsétet, vagy zsírfolt nyomát.
- Fouquet, Fouquet, lám milyen azokkal a nőkkel szemben, akiket elhagyott!
- Csak nem kel Vanelné védelmére, marquise?
- De igen, mert, ismétlem, Marguerite most is szereti magát, és ezt bizonyítja az is, hogy meg akarja menteni.
- A kegyed közvetítésével, marquise? Ezért megdicsérem Vanelnét. Nem küldhetett kellemesebb angyalt, aki kegyednél biztosabban megmenthetné üdvösségemet. De jól ismeri Marguerite-ot?
- Barátnőm volt a zárdában.
- És Vanelné kegyednek azt állította, hogy Colbert-t kinevezték intendánssá?
- Úgy van.
- Hát most magyarázza meg nekem, marquise: tegyük fel, hogy Colbert csakugyan intendáns lett. Egy intendáns, aki alantas tisztviselőm, aki helyettesem, hogyan árthat nekem, még ha Colbert-nak hívják is?
- Úgy látom, nem gondolkozik, uram.
- Min?
- Azon, hogy Colbert gyűlöli magát.
- Engem! - kiáltott fel Fouquet. - Ó, Istenem, marquise, milyen országból jön ön? Nem tudja, hogy engem mindenki gyűlöl, Colbert éppúgy, mint más?
- Colbert jobban gyűlöli, mint más.
- Lehet, hogy jobban, mint más.
- Nagyravágyó.
- Ki nem nagyravágyó, asszonyom?
- Igaz, de az ő nagyravágyásának nincs határa.
- Látom, mert hiszen igyekezett utódom lenni Vanelné asszonynál.
- Ami sikerült is. Vigyázzon!
- Azt akarja mondani, hogy Colbert szeretne az intendánsi állásból a főintendánsiba jutni?
- Nem volt-e már oka félni tőle?
- Hohó! - szólt Fouquet. - Colbert utódom lehetett Vanelnénál. De a királynál: ez más dolog. Franciaországot nem vásárolhatja meg olyan könnyen, mint egy adótiszt feleségét.
- Ugyan kérem, minden és mindenki megvásárolható, ha arannyal nem, akkor cselszövéssel.
- Kegyed, asszonyom, épp az ellenkezőjét tapasztalta, hiszen kegyednek milliókat ajánlottam fel.
- A milliók helyett, Fouquet, inkább mást ajánlott volna fel: egyetlen, igaz, feltétlen szerelmet. Ezt elfogadtam volna. Ebből láthatja hogy mindenkit meg lehet vásárolni, de mindenkit a maga módján.
- Nézete szerint tehát Colbert az én főintendánsi állásomra alkudozik? Ugyan, ugyan, marquise, legyen nyugodt: Colbert még nem elég gazdag hozzá, hogy megvásárolhassa.
- És ha elorozza maga elől?
- Az már más dolog. Mert mielőtt hozzám, vagyis a hadállás törzséhez férkőzhetne, előbb le kellene rombolnia, szét kell lövetnie az előretolt sáncokat, márpedig én ördögien jól meg vagyok erősítve, marquise.
- Külső sáncoknak bizonyosan barátait, kreaturáit nevezi, ugye?
- Úgy van.
- D’Eymeris is egyik ilyen kreatúrája?
- Úgy van.
- Lyodot szintén?
- Szintén.
- Hát Vanin?
- Ó, ami Vanint illeti, felőlem csinálhatnak vele, amit akarnak, de...
- De?...
- De a többi emberemhez ne nyúljanak!
- Hát ha azt akarja, hogy ne nyúljanak se D’Eymeris, se Lyodot úrhoz, itt az ideje, hogy védekezzék.
- Ki fenyegeti őket?
- Meghallgat-e végre?
- Mindig, marquise.
- És nem vág a szavamba?
- Beszéljen.
- Hát Marguerite ma reggel értem küldött.
- Igen?
- Hívatott.
- És mit akart?
- Így szólt hozzám: “Nem merem magam fölkeresni Fouquet urat.”
- Eh, és miért? Csak nem hiszi Marguerite, hogy én szemrehányást tennék neki? Szegény asszony, nagyon téved!
- “Keresse fel, kérem, Fouquet urat, és mondja meg neki, hogy óvakodjék Colbert úrtól.”
- Hogyan, Marguerite figyelmeztet engem, hogy óvakodjam az ő szeretőjétől?
- Mondtam már, hogy Marguerite még mindig szereti magát.
- Aztán, marquise?
- Marguerite még hozzátette: “Colbert ezelőtt félórával jelentette nekem, hogy kinevezték intendánssá.”
- Már mondtam, marquise, hogy Colbert így még inkább az én kezem alá kerül.
- De ez nem minden: Marguerite jó viszonyban van, mint tudja, D’Eymerisnével és Lyodot-néval.
- No és?
- No és Colbert úr nagyon érdeklődött Vanelnénál, hogy mekkora ezeknek az uraknak a vagyona, és hogy mennyire hívei magának.
- Ó, erről a két emberemről jótállok, csak akkor pártolhatnak el tőlem, ha megölnék őket.
- Ekkor történt, hogy Vanelnénak látogatója érkezett, és egy percre magára kellett hagynia Colbert-t. Colbert, aki örökké dolgozik, alighogy egyedül maradt, zsebéből ceruzát vett elő, és minthogy az asztalon papírt talált, erre írta feljegyzéseit.
- Feljegyzéseket D’Eymerisről és Lyodot-ról?
- Úgy van.
- Szeretném tudni, mit mondanak a jegyzetek.
- Épp ez az, amit elhoztam magának.
- Vanelné megszerezte Colbert jegyzeteit, és elküldte nekem?
- Nem, de csodás véletlen folytán maradt nála a jegyzetekről másolat.
- Hogyan történhetett ez?
- Figyeljen. Mondtam már, hogy Colbert az asztalon papírt talált.
- Nos és?
- És a zsebéből ceruzát vett elő.
- Aztán?
- És jegyzeteket írt a papirosra.
- És?...
- És a ceruza ólomból volt, vagyis kemény volt: feketén írt a felső ívre, az alatta lévő íven pedig megmaradt vonásainak színtelen lenyomata.
- És aztán?
- Colbert letépte az első ívet, de megfeledkezett a másodikról.
- Erre aztán?
- Erre aztán a második ívről le lehetett olvasni tisztán, mi volt az első ívre írva: Vanelné elolvasta, és értem küldött.
- Ahá!
- Miután Vanelné meggyőződött róla, hogy én a maga odaadó barátnője vagyok, átadta nekem a papirost, és elmondta ennek a háznak a titkát, azt a titkot, hogyan lehet ebbe a házba bejutni.
- És hol az a papiros? - kérdezte Fouquet kissé zavartan.
- Tessék, olvassa - szólt a marquise.
Fouquet a következőket olvasta:
Azoknak az adóbérlőknek a neve, akiket a vizsgáló bírósággal el kell ítéltetni: D’Eymeris, F... barátja, Lyodot, F... barátja, Vanin, közömb.
- D’Eymeris! Lyodot! - kiáltott fel Fouquet, miközben Colbert jegyzeteit olvasta.
- F... úr barátai - mutatta ujjával a marquise.
- De mit jelentenek ezek a szavak: “A vizsgáló bírósággal el kell ítéltetni”?
- Ej hát! - szólt a marquise. - Világos, de még nem ért a végére, olvassa tovább.
Fouquet folytatta:
A két első halálra ítélendő, a harmadik állásától megfosztandó; D’Hautemont és de La Valette uraktól csupán vagyonuk kobzandó el.
- Szent Isten! - kiáltott fel Fouquet. - Lyodot-t és D’Eymerist halálra ítélik! De még ha a vizsgáló bíróság halálra ítéli is őket, a király nem fogja jóváhagyni a halálos ítéletet, a király aláírása nélkül pedig a halálos ítélet végre se hajtható.
- A király nevezte ki intendánssá Colbert urat.
- Ó! - kiáltott fel Fouquet, mintha hirtelen örvény nyílt volna meg a lába előtt. - Ez lehetetlen! Lehetetlen!! De ki volt az, aki ceruzával utánarajzolta Colbert sorainak lenyomatát?
- Én. Féltem, hogy elmosódik a lenyomat.
- Ó, mindent meg fogok tudni!
- Nem fog megtudni semmit, uram, mert túlságosan lenézi az ellenségét.
- Bocsásson meg nekem, drága marquise, bocsásson meg. Igaza van, Colbert ellenségem, elhiszem már; igaza van, Colbert félelmetes ember, belátom. De van még időm, és minthogy kegyed itt van és bizonyságot tett odaadásáról, sőt szerelmét is elárulta... és mivel ketten vagyunk, magunkban...
- Én azért jöttem, hogy megmentsem magát, Fouquet úr, nem pedig azért, hogy magam elbukjam - mondotta a marquise, és fölemelkedett -, tehát óvakodjék...
- Marquise, igazán sokkal jobban megrémült, mint kellene, ez a rettegés nem ürügy...
- Sötét lelkű ember ez a Colbert! Vigyázzon!
Most Fouquet is felállt.
- És én? - kérdezte.
- Ó, maga nemes lélek. Vigyázzon!
- Akkor hát?
- Megtettem, amit meg kellett tennem, barátom, még azzal a kockázattal is, hogy hírnevemnek ártok vele. Isten vele!
- Nem “Isten vele”, hanem “a viszontlátásra”.
- Talán - felelte a marquise.
Csókra nyújtotta kezét Fouquet-nak, és oly határozott lépésekkel indult az ajtó felé, hogy Fouquet nem merte útját állni.
Ami Fouquet-t illeti, lehajtott fejjel és borús homlokkal megtette visszafelé is azt a föld alatti utat, amelyen fémdrótok húzódtak át, a két tükör hátlapjáról közvetítve egyik házból a másikba a két szerelmes vágyait és hívását.